Különleges érzés ma itt lenni Veletek. Nem, ez nem egy small talk, bár igyekszem rövidre fogni. Tudjátok, a szociális helyzetek csak megfelelő ideig, a megfelelő hőmérséklet, páratartalom, öltözet, hangosítás, világítás, széljárás mellett komfortosak. Az én nevem Erdély Jakab, autizmus spektrummal érintett alkotóművész vagyok. Én alkottam meg azt a rajzot is, amit ma itt, közösen megépítünk. Autizmussal élni – vagy ahogy sokan mondjuk: a spektrumon lenni – többek közt azt jelenti: a világ észlelése egy picit más. Vagy nagyon más. Ha jobban belegondolok: tulajdonképpen egyáltalán nem más, pont ilyen, amilyennek megélem. És ez igaz mindannyiunkra. Mindannyiunk világa pontosan olyan, amilyen. A kérdés inkább egymás világának megértésénél, elfogadásánál kezdődik. Számomra az autizmus állapot sokszor olyan, mintha egy idegen bolygóra dobtak volna le, ahol senki sem adta oda az útmutatót és senki sem érti, én mit is szeretnék. Ahol mindenki azt hiszi, én vagyok az ufó. Közben pedig mindenki más az. Vagyishát… Igazából mindenki az, tehát senki sem. Ha nem kapunk megfelelő támogatást, elfogadást, megértést, az autizmus sokszor egy végletekig feszített, ijesztően intenzív tapasztalás lehet. Számomra azonban a megfelelő környezetben átalakul egy hiperfókuszált varázs világgá, ahol szabadon gondolkodhatok és alkothatok. Sokan talán úgy képzelik, hogy egy autista ember világa fekete és fehér. Igaz és hamis. Szabályok és szabályszegések. És valóban: a fekete és a fehér nagyon is jelen van. Sokunknak például a kiszámíthatóság akár apró részletekig menően, a rutinok megtartásának lehetősége biztonságot adnak. Viszont emberi kapcsolódások, kimondatlan szabályok, absztrakt helyzetek, stb. – fárasztó dekódolási folyamat lehet. De – és ez a legfontosabb – ha megérted akár a saját, akár más világában a feketét és a fehéret, rögtön megjelenik a szürke átmenet. Ami igazából nem más, mint a csodálatos, egyéni világ színes szivárványa. Szeretnék egy rövid történetet elmesélni az akkor 93 éves nagymamámról. Bár nem volt érintett a spektrumon (legalábbis nem tudunk róla), korából kifolyólag máshogyan érzékelte a körülötte lévő világot. Sokszor már nem tudta, kik vagyunk, nem tudta, hol van. A hétköznapokban csak a mi segítségünkkel tájékozódott. Ébredés, fürdőszoba, reggeli. Utána az asztalnál maradt. Olvasni szeretnél? Kiülni a levegőre, esetleg nézni egy filmet? Ezek közül az egyik. Vagy: semmi. Majd ebéd, délutáni alvás és kezdődik újra. Egy napon, mikor Anyu egy koszos szalvétát másodszor tett át a tányér baloldaláról a jobbra és vissza, eszembe jutott: miért nem játszunk LEGO kockákkal? Kihoztam a szobából 7 db különböző elemet. A negyedik-ötödik építmény libikóka-szerű alakot öltött, így lenyomtam az egyik oldalát, majd mikor elengedtem, az visszaállt középre. Anyu leutánozta. Megint én, majd ő. Én, ő. Én, ő. Mint egy játszótéren. Aztán beindult a kreativitás. Kétszer nyomtam le az én oldalamat. Utánzott. Háromszor, utánzott. Majd elkezdtem monoton módon utánozni mindig, amit ő csinál. Utána belevittem több elemet, mint például az egész építmény megforgatása 180 fokkal, vagy a LEGO minifigura sisakjának forgatása egy-egy ülőke lenyomás közt. Anyu nagyjából az 15. alkalom után, mikor megcsináltam ugyanazt a sisakforgatást, leutánzott. Én is utánoztam. Megint utánzott. Én is őt. Megint, megint. Azonban a következő lépésben saját magától kibővítette a lehetőségeket. Megérintette a sisakot, utána az oldalát, csak ezek után az ülőkét, Utánoztam. A következő lépésben újabb szabályt alkotott, majd megint újabbat. A végén már a szabályok közé tartozott a szétszedés és újra összerakás is. Összesen kb. 65 percen át játszottuk ezt, néma csöndben. A végén mosolygott egyet és megsimogatott - évek óta nem simogatott meg senkit. 

 

A művészetemen, a rajzaimon keresztül tudom megmutatni azt, hogyan látom én a világot. Ahhoz viszont, hogy alkotni tudjak, van két nagyon egyszerű, de annál fontosabb szabályom. Két olyan dolog, amit szerintem mindenkinek – függetlenül attól, hogy rajta van-e a spektrumon vagy sem – érdemes lenne megfogadnia. Az első: figyelj befelé, és ha tudod, jelezd, ha valami nem esik jól. Egy autista ember számára a szenzoros túlterhelődés – a túl sok fény, túl sok hang, túl sok ember – fizikai fájdalmat is jelenthet. Hosszú időbe telt megtanulnom, hogy nem szükséges mindent elviseljek. Hogy ér meghúzni a határt. Kérlek titeket, figyeljetek ti is befelé! Vegyétek észre a saját jelzéseiteket, és merjétek kimondani, ha valami sok vagy kevés, ha szünetre van szükségetek. Ez nem gyengeség, hanemöngondoskodás. A második: figyelj kifelé. Figyelj oda másokra, próbáld megérteni, mi történhet bennük. Lehet, hogy ez a figyelem csak egy igen vagy egy nem, lehet, hogy egy békénhagyás, lehet, hogy egy 65 perces LEGO libikókázás. Mindez persze néha nem egyszerű, de annál értékesebb eredménye lehet. A lényeg a részletekben rejlik. Ha követjük az összerakási útmutatót, amit a figyelmünkkel írunk, csodálatos eredmény születhet. Így építjük ma meg közösen többek közt azt a mozaikot is, amit a tekerd! csoporttal közösen hoztunk el Nektek. Egy olyan közös alkotást hozunk létre, amelybe mindenki bele tesz egy kis részletet. Mindenki hozzáteszi a saját "építőkockáját", így lesz a végén egy közös egész. Számomra tehát ezért fontos, hogy itt lehetek ma Veletek, amit őszintén, szívből köszönök.